
A párom már ezerszer szembesített vele, ám akkor értettem meg amikor a tranzakcióanalízist (TA)* oktató tanárom is megvilágította számomra, van egy jól bejáratott játszmám.
Ha pár évvel ezelőtt írtam volna le ezt a posztot azzal folytattam volna, hogy „igen, de…” És következett volna a DE után a kifogás.
A felszínen igazat adtam, de a DE után új fejezet következett a játszmában, és azzal zárok, hogy miért is nem értek vele egyet. Ha erre egy újabb lehetőséget mondott volna például a párom, akkor bőszen bólogattam volna, hogy persze, persze, de jó ötlet! És a végén annak is a jól bevált „igen, de” állt.
Ez addig folytatódott, amíg nekem és neki is kirajzolódik, ez a helyzet menthetetlen. Nincs megoldás, pedig mindent megpróbáltunk. Nyomasztó tehetetlenség érzésével tetézve. Pedig milyen szépen indult a dolog, van egy probléma, ott a segítség…És bebizonyosodott, hogy minden hiába…
Ameddig nem tudatosult bennem az én forgatókönyvem ahelyett, hogy megoldással a zsebemben boldog egyetértésben lezárhattuk volna a párommal a beszéltetést, egy gyomorgörcs lett a vége. Újra és újra..
A jó hír önmagam számára, TA-tanulva eljutottam addig az évek alatt, hogy észreveszem, ha ebbe a játszmámba sodródok, már figyelmeztetem magam arra, lépjek ki belőle. Ilyenkor üdítő újdonságként ér, hogy a tudatom alatt előre várt vereség helyett egy nyertes ügy lett a vége.
Függöny fel, Kezdődjön a színdarab!
Közösségi média