Tavaly márciusban, amikor elvégeztem az első coach képzést a büszkeség bizsergető érzésével már tudtam, folytatom a tanulást. Vitt a lendület tovább, hogy üzleti vonalon is kipróbáljam magam.
Elrepült ez az egy év apró lépésekkel megtett sikerekkel és néha nagyra nőtt hétköznapi szörnyekkel. Az üzleti coaching egy újabb tükröt tett elém: időnként meglepő, fájdalmas, máskor felemelő, “Ide-nekem-az-oroszlánt!” felismerésével. Segített újra és újra megfogalmazni a gondolataimat, újra és újra legyőzni önmagam.
Timothy Gallwey azt tanítja: életünk olyan, mint a tenisz, a legnagyobb ellenfél nem a háló másik oldalán, hanem bennünk van. A belső játék az elménkben zajlik. Az ellenfél itt a félelem, az önbizalomhiány, a félelem a fókuszba kerüléstől, és ebből fakadó korlátozó elgondolások, és feltételezések.
Ezt éreztem sokszor én is, minden leadott coaching naplóval, vagy esszével, szupervízióval újra és újra bele néztem az elém tett tükörbe, amit önreflexiónak is hívnak.
A szívem megtelik melegséggel, ha az oktatókra gondolok, akiktől tanulhattam, és a csoporttársaimra, akikkel egymásba karolva egy csapatként dolgoztunk.
Itt állok a szakdolgozatom védése előtt, és zárok egy kalandos utazást a PTE-n.
Most hogy érzem magam?
Szeretek képekkel mesélni. Mutatok egy fotót: A hétvégén a szüleimmel sétálva készítettem ezt a képet. Ebben a Duna parti látványban a lelkemet is megláttam.
A védett parton túl már megcsillan a nyílt víz, és ott a csónak is az utazáshoz. És vajon merre visz?
Újra a parton, a hűs habok hátán hívogatóan ring a csónak, a két evező tétlenül pihen.
Tudom, a csónakot bárki használhatja, mi lenne, ha bepattannék, eloldoznám a kötelet, sőt megragadnám az evezőket és eleveznék ahová csak akarok…
Vad örvényként kavarognak bennem az érzések... belevágjak? Maradjak itt a biztos, szilárd parton? A csónak lágyan ringatózott, mégis úgy éreztem mindjárt léket kap és elsüllyed gondolataimtól.
Mi lehet a legrosszabb? Elindulok, de nem tudok evezni, elsodor az ár, valahol partra kerülök, egy csomó időt elvesztegetve haza vergődöm. Lesz aki megemlíti, hogy ő szólt előre, hogy ne tegyem, és a végén mindenki rajtam nevet, ha elmesélem, mi történt?
A legjobb az, ha rájövök, hogyan kell evezni, kikerülöm a vízben úszó rönköt, és az alattomos zuhatagot, de végül elégedetten integethetek a másik partról. Otthon büszkén mesélhetem, hogy jártam a túlsó parton?
Három lehetőség biztosan van:
Leülök a parton, gyönyörködök a vízen ringó csónakban és elképzelem milyen lehet a csónakázás.
Beülök a csónakba, a folyóra bízom magam és érdeklődve figyelem, vajon hova sodor.
Beülök, fogom az evezőket megcélzok egy helyet a másik parton, és meg sem állok odáig.
Valahogy döntenem kell, ahogy mindenkinek.
Próbáljuk ki mind a hármat, először leülhetek veled a parton?
Erről majd a következő posztomban bővebben is írok!
