A történetem ott kezdődött, hogy a válásom után több hónapig gyászoltam. Kívülről az látszott, hogy „működöm” de a lelkem bezárkózott egy betonbunkerbe. Kis lőrésen ráláttam a körülöttem zajló világra de nem mertem és nem is akartam oda kimenni. Ez a betonbunker számomra nem jó , vagy komfortos, de biztonságos volt bent lenni. Megküzdöttem a sötét gondolataimmal újra és újra átéltem a fájdalmakat. Sokáig ez az egy világ volt számomra. Nagyritkán amikor valaki bejutott a lelkemhez behozott magával egy kis melegséget és virág illatot. Amikor kiment elvitte magával. És maradt a magány és a hiány.
Eltelt így négy hónap, és az volt az első ajtónyitásom a világra, hogy elfogadtam egy baráti meghívást. Csak egy séta és beszélgetés. A készülődés közben százszor meggondoltam magam. Hívogatott vissza a bunkerem. Miért nem maradok itthon?! Lemondjam, elmenjek?
Mi van, ha nem lesz a lelkemnek biztonságos? Képes vagyok más kellemes témáiba is hozzászólni? És ha nem tudok egy épkézláb gondolatot kimondani? Áhh.. csak egy beszélgetés bíztattam magam a hajszárítás közben.
Na, jó.. egy próba, ha nem tetszik „fejfájásom” lesz hazajövök. Kiválasztottam egy csinosabb farmert, leporoltam a fehér kiscipőmet, amit azért vettem mert kis virágok vannak a belső részében. Vissza akasztottam a nyúzott sportdzsekimet és a nagy becsben tartott hasított bőrkabátomat kaptam magamra.
Na jó.. nagy levegő! Nagy levegő! Csaptam be magam mögött a lakás ajtót, és a lelkemben most hosszú idő óta először a bunker ajtót is.
Kiérve a lépcsőházból a fejemben a sötét gondolatok ismét túlsúlyban lettek, és a sarkon kifordulva már haza akartam menni. Ekkor láttam meg a fát. Pedig naponta elsétáltam mellette az elmúlt hetekben, de nem láttam meg. Addig a percig keresztül néztem azon a csodálatos látványon. Három méter magas, és legalább ilyen szélesen szétágazó ágai rózsaszín virágfolyammá álltak össze. A virágzó fa illatát is ekkorra éreztem meg, becsuktam a szemem és mély levegőt vettem. Talán pár pillanat volt ez, de ezzel az életem egy szakaszát zártam le. Ettől kezdve újra látni és hallani és érezni kezdtem. És megmaradt a varázslatos hangulatom azon az egész délutánon.
De mi az, ami akkor segített? Mi az, ami átbillentett és mit változtatott bennem? A mai napig sem tudom pontosan. A keleti népek mondása : akire ráhull egy cseresznyefavirág, azt szerencse éri, és boldogság kíséri. Talán ez történt velem is. Ettől a naptól kezdve minden évben amikor virágba borul a házunk sarkában lévő fa eszembe jut az a váltás. És megünneplem az életet.
